A Nagy H0 terepasztal

Ennél a résznél az egész folyamatról fogok írni, hogy hogyan jutottunk el a mostani állapotig. Az egész 3 éves koromban kezdődött, tehát az időintervallum, mit átölelünk kellően hosszú ahhoz, hogy egy pár nap alatt ne legyen még kész teljesen.
 
Igyekszem majd megfogalmazni olvasmányosan, szerkezetét tekintve most az van a fejemben, hogy haladunk kronológiai sorrendben, de mint ahogy az a Lost típusú tévésorozatoknál is volt, egyes részeknél visszatekintés jelleggel, illetve előzmény epizóddal mögé nézünk a dolgoknak. 
 
Van miről írni bőven, pl. hány évet kellett várni arra, hogy annyi hely álljon rendelkezésre, mint amennyi most van és így kellő hosszúságú szerelvények tudjanak közlekedni a pályán. Ez a mi esetünkben kb. 180 cm-es vonatokat jelent, ami közelebb áll a valósághoz, mint az egy mozdony + 2 vagon kombináció, amit a leggyakrabban láthatunk. Persze a modellezők sem gonoszságból használnak rövidebb szerelvényeket, de a kevesebb hely ugye gátat szab a vágyainknak. 
 
Na de akkor vágjunk is bele...
 
1. A megfelelő hely kialakítása.
 
2005-öt írunk. Amikor az ember új otthonba költözik, nem utolsó szempont ha bele tud szólni abba is, hogy a szobák hol helyezkedjenek el és milyen alakúak legyenek. Ugyan a tervező eleinte csodálkozott, hogy minek egy ekkora ablaktalan padlástér mosókonyhának, de én már tudtam, hogy sem a mosó sem a konyha szavak nem fedik le azt, ami itt történni fog. Szóval lett egy tekintélyes méretű "mosókonyha' a nemes cél érdekében. 
 
Egy 40m2 alapterületű helységben már sok mindent lehet csinálni, akár H0 méretarányban is. Persze mindezt hosszú tervezés előzte meg.
 
Itt három különböző vonalvezetésű pálya épült többé kevésbé ideiglenes jelleggel. Eleinte a földön, ebbe bele lehetett sétálni, a közepén leülni. Ahogy persze gyűltek az épületek a sínek mellett egyre kevesebb hely volt középen, de a jó érzés megvolt végig. A legjobban annak tudtunk örülni, hogy nem kellett rendet rakni a nap végén, hanem csak be kellett csukni az ajtót és a vonatok szépen várakoztak rendezetten vagy rendezetlenül a következő alkalomra, amikor megint jöttünk játszani, Tulajdonképpen ez a szőnyegasút korszak volt "szőnyeg nélkül".
 
 
nagyon jó móka volt, az biztos.
 
Legalább egy évig ezzel az álapottal örömködtünk. 
 
Utána már lettek asztalok is és lehetett próbálgatni különböző elrendezéseket, hogy mi a praktikus, mennyi hely kell egy felnőttnek, hogy be tudjon menni egy nagy "E" betű szárai közé, de a visszatérő "Gibbon kéz" problémára sem volt könnyű egyből megtalálni a megoldást. Ugyanis lehet, hogy papíron jól néz ki, egy-egy pályaterv, de a valóságban be is kell tudni nyúlni a a szerelvényekhez, ha esetleg valami kisiklik, vagy elakad. Erre leginkább egy vasútmodellező Gibbon lenne a legalkalmasabb, de ilyet nem könnyű szerezni, még az interneten is aránylag kevés találat jött ki erre a keresési kombinációra.
 
 
 
Ezektől az apró kellemetelenségektől eltekintve változatlanul ott volt visszatérő elemként a hőmérséklet problémája is.
Mivel nem voltak ablakok nyáron nagyon meleg volt, télen nagyon hideg és nem volt elegendő fény. Mindenestre ebből le lehet vonni a megfelelő tanulságokat, tehát szükség lesz ablakokra is.
 
De persze az ember nem adja fel egykönnyen és tervez, tervez és persze vár... 
Mivel az átlagember általában nem napi 24 órát vasútmodellezik, ezért ezt aránylag könnyen lehet abszolválni, mert közben az élet más területein is helyt kell állni. Ki kell vinni a szemetet, el kell menni dolgozni és hasonló apróságok.
 
2. 7 évvel később:
 
Mivel tőlem függetlenül mások is bejárták ezt az utat, ezért okuljunk az egymástól teljesen függetlenül, de mégiscsak "közösen" és hasonló módon elkövetett hibákból és próbáljuk meg a lehető legjobb megoldást megtalálni, még akkor is, ha erre akár évekig is kell várni.
 
Tehát nem utolsó szempont, ha a helyiségnek vannak ablakai, hogy természetes fény is érkezzen és Martisz Gábortól tudjuk, (és a nagyon népszerű www.martrain.hu oldalon részletesen ki is fejti a megfelelő lépéseket) hogy a legköltséghatékonyabb, ha egy festőmester felhőket fúj a falakra, ezáltal a különböző méretarányok esetén egyformán jó lesz a háttér és nem kell utólag a hátteret jelentő poszterek ragasztgatásával bajlódni. 
 
Erről bővebben az alábbi linken lehet olvasni:
 
https://www.martrain.hu/terepasztal8/terep8_2.html
 
 
Mivel mind a tüzet, mind a kereket feltalálták már előttem én is a járt utat választottam és a Gábor által ajánlott festőmester szolgálatait vettem igénybe. 
 
Krizsánovics István: 0620-944 4106
 
Mindenkinek csak ajánlani tudom, én is maximálisan meg voltam vele elégedve. Hihetetlen nyugalma és hozzáértése meghozta a várt eredményt. Közben egyébként mi magunk is egy jógi nyugalmával fogjuk sokadszorra szétszedni, amit építettünk az évek folyamán és ha kellően előrelátóak voltunk, akkor szétszedhetővé csináltuk az előző pályát, vagy legalább az asztalokat, amiken a sínek futnak.
 
Mivel én gyanítottam, hogy nem az a pálya lesz az utolsó és végleges, amit még az ablakokkal nem rendelkező padlástéren építgettem, ez nem is ment ennyira vészesen, mint gondoltam. És ilyenkor persze felértékelődik a sínek modellcsavarral való lerögzítésének módszere, hiszen ez egy oldható kötés és különösebb roncsolás nélkül elvégezhető.
 
Tehát amennyire lehet, ki kellett üríteni a helyiséget.
 
Ezután pedig az ember rábízza magát a festőmesterre, aki már látott ilyet és ragasztani kezd, meg becsomagolni.
 
Arra a kérdésre, hogy derült égboltot, vagy borult égboltot szeretnék-e, csak annyit tudtam meglepetésemben kinyögni, hogy olyat, mint a Martisz Gábornál volt. A sors kegyes volt hozzám és pont ugyanabban a hónapban jelent meg az Indóház éppen aktuális számában egy cikk Martisz Gábor új asztaláról, amely mögött a felhős háttér látszódott. Tehát volt honnan puskázni.
 
 
Nem gondoltam, hogy valaki ilyen ügyesen bánik a szórópisztollyal és ekkora felületek esetén is átlátja, hogy milyen árnyalatokra van szükség, de hát nem véletlenül külön szakma ez is.
 
Egy kis fehéret jobbra...
 
 
Meg még egy kicsit balra is...
 
Készen is vagyunk!
 
Az egész művelethez elég volt két délelőtt.
 
Kezdődhetett az asztalok visszarendezése is.
 
és egy nagyon ritka kép a másik irányból is. Persze az a ritka benne, hogy ennyire üres a helyiség.
 
 
Eltelt némi idő, amióta ezeket a képeket készítettem és további variációk kerültek megépítésre.
 
A pálya folyamatosan fejlődött. A lányaim sokat segítettek az építésben.
 
 
A szerkezet annyira masszív volt, hogy négykézláb végig lehetett rajta menni, de persze emiatt mozdíthatatlanná is vált az egész.
Természetesen ennek biztosan rengeteg előnye van, de ebben az esetben inkább hátránya volt. Nem lehetett külön csak úgy kivenni egy elemet, megcsinálni véglegesre és utána visszarakni a helyére.
 
 

Egy új megközelítés

 

Építgettem, építgettem, de valahogy mindig belefutottam abba a problémába, hogy nem áll össze az egész. Ezt egyedül nem fogom tudni megcsinálni.

A különböző vonalvezetések révén lehetett ugyan játszani "pöckölős" váltókkal, de hiányzott az a lendület belőlem, amitől ez az asztal átlépett volna a gyerekkorunkból ismert szőnyegen való vonatozást jelentő képzeletbeli vonalon.

 

Olvastam valahol, hogy az ember akkor igazán tanult, ha rájön, hogy még mennyi mindent nem tud. Én ezt igaznak érzem és számtalan külföldi utazásom alatt volt időm elgondolkodni ezen az egészen. Főleg a repülőgépeken van erre sok idő, illetve a becsekkolások után, a sorbanállások, biztonsági átvilágítások és a hasonló sok-sok várakozással töltött óra során.

Ilyenkor rendszerint egy Model Railroader vagy Indóház magazint olvasgatok és az egyik ilyen út során jutott eszembe a triviális megoldás. Miért ragaszkodom görcsösen ahhoz a megközelítéshez, hogy abszolút polihisztorként a teljes asztalt egyedül készítsem el? Hiszen nem lehetek egyszerre remek asztalos, villanyszerelő, terepépítő művész és nem utolsósorban pélyatervező mester, aki előre látja, hogy a helytelen vonalvezetés milyen későbbi problémákat fog szülni.

Ide bizony szükség lesz külső segítségre.

Körülnéztem a magyar vasútmodellezők világában és Ritter Rudolfra esett a választásom, aki már számos remek asztalt épített kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ezt felfoghatjuk kéretlen reklámnak is, de nyugodt szívvel ajánlhatom Rudit  bárkinek, hiszen mérhetetlen türelme és precíz munkavégzése sokat lendített az én projektemen is.

Miután sikerült elengednem a gondolatot, hogy minden én legyek, egy nagy kő esett le a szívemről.

Inkább akkor legyek afféle “kreatív producer”, aki konzultál a szakemberekkel és nem szívja a vérüket napi szinten. Cserébe viszont van remény arra, hogy ez az elég nagy terepasztal 1-2 év alatt valóban kijusson a végtelen ideig tartó sokadik vágányátépítés miatti állandó stagnálásból.

 

Így már sokkal könnyebb volt nekiindulni a feladatnak. Felvettem a kapcsolatot Fürdős Tamással is a Digitools cégtől, hogy már az elején kipróbáljuk, hogy a megfelelő elektronikák beszerelése és a szakaszolás valamint a váltóvezérlés is megoldott legyen. Ennél a résznél végre nekiláthattunk az E betű közepe nevű rész elkészítésének.

 

A tetőnek mennie kell!


Mivel az evolúció egy folyamatos dolog, nálam sem volt ez másként. Különböző nyomvonalú pályák megépítése után rájövünk, hogy valójában egy körbejárható asztalt szeretnénk építeni. Nincs mit tenni. Újra kell kezdeni néhány dolgot. Ilyenkor sokat segít, ha az ember a multis munkahelyek bevett módszereihez nyúl és  és az úgynevezett "possibility thinking" módszert alkalmazza. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy képzeletben el kell jutnunk arra az időpillantra, amikor megvalósítottuk a vágyainkat megépítettük a toronyórát lánccal, vagy bármi hasonlót, ami a szívünk vágya. Az a fontos, hogy ne foglalkozzunk azokkal az akadályokkal, amik meggátolnak minket abban, hogy ezt a célunkat megvalósítsuk. Miután elképzeltük a helyzetet, azon kell elgondolkodnunk, hogy valóban örülünk-e. Tényleg ezt akartuk? Ez vágyaink netovábbja? Ha a válasz nemleges, akkor ne nyúljunk semmihez, valójában nem erre van szükségünk. De ha igen, akkor bizony nincs mese, neki kell ugrani a dolognak, hiszen minden olyan nap amikor a jelenlegi állapot néz vissza ránk csak hátráltat minket.

 

Tehát valahogyan el kell érni azt az állapotot, amikor a jelenlegi E betűt körbe lehet járni. De vajon hogyan?

 

Az "Out of the Box Thinking" is segíthet! Mi lenne, ha nem lennének falak? Mi lenne, ha ez a tető valójában sokkal magasabb lenne, a térdfal kimenne az alatta lévő garázs széléig és egy új koszorú megépítésével a 40m2 alapterületű helység helyett most már egy 60m2 helyiség állna rendelkezésre? Ráadásul ez egy olyan szoba ahol nem kell rendet rakni, mert nincs benne átmenő forgalom. Bármennyit haladtunk is a terepasztallal az adott napon, héten, hónapban csak becsukjuk az ajtót és kész. 

Onnantól, hogy ez a gondolat megszületett a fejünkben már nem fogunk tudni másra gondolni. Lesznek majd emberek, mint pl. a statikus, akik majd mondanak mindenfélét, meg a kivitelező, aki az áccsal együtt csak csóválja a fejét, hogy biztosan ezt akarjuk-e? De látva az elszántságunkat és a szemünkben lobogó tüzet, meg az építészmérnök által gondosan elkészített terveket végül ők is beadják a derekukat és nekilátnak az erkelülhetetlennek: A tetőnek mennie kell!

 

Végül sikerült mindent megoldani, rengeteg küzdelem árán ugyan, de elkészült az új vonatos szoba. Immár a megfelelő méretekkel. Most már valóban körbe lehet majd járni a terepasztalt.

 

Előtte:

Utána:

A másik irányból is szembetűnő változáson mentünk keresztül. 

Előtte:

Utána:

Most már valóban kezdődhet az építés kompromisszumok nélkül! 

Az E betű közepe, a maga 440cm-es hosszával eddig teljes mértékben dominálta a szobát, az új végleges méretű helyiségben viszont már arányaiban is jobban illeszkedik majd az asztal többi részéhez. Ugyan kellett egy pár évet várni a dologra, de végre megvalósult!

Most már valóban kezdődhet a móka! :)